Gondoltam, mesélek egy kicsit arról, mit is jelent számomra az írás. Ha egészen az elejére tekintek vissza, 13 évesen kezdődött az egész – akkor még komor, sötét versekkel. Ezeket az érzéseket, gondolatokat a gyerekkorom nehézségei táplálták, és amíg szükségem volt rájuk, írtam. Később, pár kísérlet erejéig elkalandoztam a horror történetek világába, de nem találtam meg benne a kihívást, amit kerestem.
Aztán jöttek a rövidebb írások, amik már jobban kifejezték, ami bennem zajlott. Az igazi fordulópont azonban az volt, amikor az első cicám, Cathy, megjelent az életemben. Róla kezdtem írni, amikor rákos betegséggel kellett szembenéznie. A közös utunk alatt rengeteg öröm és fájdalom gyűlt fel bennem, és az írás lett a menedékem, ahol ezeket a mély érzéseket kiadhattam magamból. Akinek volt már tartósan beteg kis kedvence, az pontosan tudja, miről írok.
Így született meg a "Samócka és Angyalka világa" Facebook-oldalam, ahol a cicáim saját szemszögükből mesélik el az életüket. Cathy volt az első kis hősöm, majd érkezett Samócka, aki később is társam lett. Mikor Cathyt el kellett engednem, megtapasztaltam, mi is az a „cicagyász.” Nem volt könnyű időszak, sem nekem, sem Samóckának. Azt hittem, többé nem lesz másik cicám, de 5 hónap múlva belépett az életembe Quenie, egy gyönyörű Cornish Rex cica, akiről hamarosan kiderült, hogy nagyon beteg. Éveken át küzdöttem érte, de végül őt is el kellett engednem. Ezek az elengedések fájdalmasak voltak, de mégis újra és újra megérkezett egy új kis lélek.
Így történt, hogy nem sokkal később, amikor Angyalka került hozzám – egy bántalmazott cica – tudtam, hogy van bennem elég erő ahhoz, hogy neki is új esélyt adjak. Az ő története is igazán különleges, mert a szeretet és a figyelem segítségével egy rémült, traumatizált cicából igazi szeretetgombócot varázsoltam. A mai napig nagy örömet találok benne, hogy a kis történeteinkkel mosolyt csalhatok mások arcára.
Ez a Facebook-oldal lassan hét éve fut, és bár nem lett széles körben ismert, azok az olvasók, akik hozzám hűségesek, szívügyüknek tekintik minden egyes cicám sorsát. Nemrég elindítottam az „Anyuci történetei” nevű oldalamat is, ahol rövid elgondolkodtató történeteket osztok meg, nem kizárólag állatokról. És persze itt van a legújabb projekt, a „Mysthral sötét lelke,” ahol sötétebb hangvételű történeteket találhatnak az érdeklődők.
Most, hogy a történeteimet már több platformon – a TikTokon, Instagramon, Wattpadon, és itt, a blogomon is – megosztom, célom az, hogy ezek a különleges, elgondolkodtató írások minél több olvasóhoz eljuthassanak.
Mit jelent tehát nekem az írás? Mindent. Számomra olyan, mint a levegővétel. Úgy érzem, hogy amíg mozdul a kezem, mindig írni fogok. Folyamatosan fejlődöm és tanulok, hogy jobb íróvá válhassak, és tudom, hogy még messze vagyok attól, hogy profinak mondhassam magam. De már most is sokan szeretik az írásaimat, és számomra ez a legnagyobb ajándék.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
