A hajnali köd sűrűn gomolygott az erdő fái között, mintha ezer árnyék táncolna a szürke, halvány fényben. A nap éppen hogy felkelt, de sugarai képtelenek voltak áthatolni a nyirkos, hideg leplekbe burkolózott világon. Holia szívverése visszhangzott a fák között, ahogy kétségbeesetten futott, de nem tudta, mit keres. Csak annyit érzett, hogy valami hiányzik. Valami nagyon fontos. Valami, amit soha nem értett meg.
- Miért nem találom? - motyogta zihálva. - A legkedvesebb barátomért, már nem tehetek semmit... De miért?!?
Lába egy vastag gyökérben megbotlott és térdre zuhant. Tenyere sáros lett a nyirkos földtől, a fájdalom, amely az ujjai közé nyilallt, már rég elvesztette jelentőségét számára. A testének kínjai eltörpültek, lelkének marcangoló gyötrelmei mellett.
Hirtelen halk, köpeny suhogásának zaja hallatszott mögüle. Holia összerezzent, szíve a torkában dobogott. Lassan hátrafordult, és meglátta a sötét alakot. Az idegen egy ódon, szakadt fekete csuklyás köpenyt viselt, amelyet mintha ezer év fáradtsága és szenvedése itatott volna át. Arcát árnyék takarta, csak a hideg, kísérteties kék szempár villant meg a csuklya alatt.
- Ki vagy te? - kérdezte Holia remegve.
Az alak egy lépést tett előre, és a föld mintha mély, tompa morajjal válaszolt volna érkezésére.
- Én vagyok az, aki mindenhol ott van, de senki sem látja, amíg el nem jön az ideje. Én vagyok a Halál.
Holia szíve megdermedt a szavak hallatán, de az ijedtséget lassan felváltotta a fásult kíváncsiság. Valahol mélyen mindig érezte, hogy egyszer szembe kell néznie, ezzel az árnyalakkal.
- Mindig vágytam rád. - suttogta. - De soha nem tudtam, mi tart vissza tőled.
A Halál szemöldöke, alig észrevehetően megemelkedett a csuklya alatt, majd leült egy kidőlt fatörzsre, amelynek kérge málladozott az idők súlya alatt.
- Az emberek mindig vágynak valamire, amit nem értenek teljesen. Mondd csak, Holia, miért gondolod, hogy nincs értelme az életnek?
Holia könnyei végiggördültek sáros arcán, és ajkai remegtek.
- Mert érezni fáj. Minél több jót adsz, annál gonoszabb az amit visszakapsz másoktól. Embernek lenni fáj. Minden pillanat, minden lélegzetvétel, csak újabb terhet és fájdalmat hoz. Mi értelme van ennek a végtelen kínlódásnak? Sosincs egy perc nyugalom... béke vagy boldogság.
A Halál egy ideig csendben figyelte, ahogy a köd tovább szőtte fátyolát körülöttük. A levegő megtelt súlyos csenddel, mintha maga az erdő is visszatartotta volna a lélegzetét.
- Érdekes. Az élet nem azért van, hogy boldogságot hozzon, hanem hogy megtapasztald mindazt, ami létezik. A szenvedés a tanítód, Holia. Hallgattad a szavait, de nem akartad soha igazán látni a történet végét. Ti emberek fájdalomban születtek, de csak kevesen értitek meg, hogy miért érdemes élni, csak akkor amikor minden elveszni látszik.
Holia döbbenten nézett a Halálra.
- És mi a történet vége? - kérdezte halkan, félig attól félve, hogy sosem fogja megtudni.
A Halál halvány mosolyt villantott. A csuklyája alól egy szürreálisan fénylő, sötét éjjeli égbolt tűnt elő, tele csillagokkal, amelyek összeolvadtak egy mozdulatlan óceán képeivel. Egy pillanatra Holia meglátta az univerzum végtelen hálóját, az életek összefonódását, a szenvedést és örömöt egyaránt. Megértette, hogy minden fájdalom csak egy pillanatnyi hullám egy nagyobb végtelen áramlatban.
- Mégis van értelme... - suttogta Holia, megrendülve a látványtól.
De amikor visszanézett, a Halál helyett csak saját tükörképét látta az éjjeli égbolton. Holia rájött, hogy a Halál mindig is ő maga volt. A saját félelmei és kérdései, amelyek most, a felismerés pillanatában, szertefoszlottak, mint a hajnal szülte köd. Végül magára maradt az erdőben, de többé már nem volt elveszett. Életében először.
VÉGE
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
