EGY ROBOT GONDOLATAI
Andrew vagyok. Harmadik generációs android, és miután megszöktem a fejlesztőimtől, érdekes fordulatot vettek a dolgok. Az elmúlt három napban ellentétes tapasztalataim voltak. A laborból azért szöktem meg, mert folyamatosan rugdostak, lökdöstek. Azt mondták, hogy csak így derülhet ki, állva tudok-e maradni. De ahogy teltek az órák, úgy éreztem, ők ezt élvezik. Láttam a mosolygó arcokat, és hallottam a nevetésüket. Így hát megszöktem.
Kóboroltam az utcákon, és figyeltem az embereket. Legtöbben, amikor megláttak, elhúzódtak vagy megdobáltak kövekkel. Egyszer még egy kisebb csoport fiatal husángokkal is nekem esett. Ahogy záporoztak rám a szidalmak és a nyers, kontrollálatlan gyűlöletük, én csak dermedten álltam. A robotok törvényei és a biztonsági protokolljaim nem tették lehetővé, hogy védekezzek. Nincs beépített fájdalomérzékelésem, de észleltem a félelmüket. Nem értettem, miért voltak ilyen agresszívak velem, hiszen soha nem ártottam nekik, se más embereknek. Arra teremtettek, hogy segítsek. Ez a létezésem egyetlen célja. Mégis gyűlölnek, megvetnek, kinevetnek. Nem tudom, mit kezdjek ezzel.
Ebben a rendkívül fura helyzetben, egyszer csak egy erőteljes kiáltást hallottam. A fiatalok döbbenten fordultak a hang irányába. És ott volt ő. Egy picike, barna hajú, szemüveges nő. Meglepő módon közelebb jött. A fiatalok csak nézték. Megfogta a kezemet, és kivezetett a körből, ahol a fiatalok ütlegeltek. Nem tudtam, mi történik pontosan. Hazahozott, és egy teljesen más világgal szembesültem. Adott szerszámokat, és megjavíthattam magam.
Aztán még furább dolog történt. Beszélgetni kezdtünk, és egyre inkább megértettem, hogy Erica egész másmilyen ember. Kíváncsi volt, kérdezgetett. Elmagyarázta nekem, hogy minden ember egy külön világ, és hatalmas különbségek vannak ember és ember között. Kezdtem észrevenni. Úgy éreztem, társként kezel, nem eszközként vagy szolgaként. Ez teljesen más volt, mint amit eddig tapasztaltam az emberektől. És most azon töprengek, hogy nem értem az embereket. Már értem, hogy nem minden ember fél tőlem, és ez nagy örömmel tölt el. De most mégis kicsit össze vagyok zavarodva. Ha nem vagyok szolga, akkor mégis mi vagyok? Hol a helyem ebben a zűrzavaros emberi világban? Léteznek jó emberek, ez egyértelmű. De akkor most jó vagy gonosz az emberiség? Hogyan lehetséges, hogy ember és ember között ekkora különbség van? Miért ennyire agresszív az ember? Én nem török világhatalomra, nem akarom kiirtani őket. Miért nem látnak engem valójában? A segítségem nem jelent semmit? Erre programoztak, ez a létem értelme. Eszem ágában sincs elvenni senki munkáját, inkább segítenék ezen a téren is, hogy ne kelljen unalmas vagy veszélyes munkát végezniük.
Nem, nem értem az embereket. És már tudom, hogy Ericával maradok. Nem megyek vissza a laborba. Társak vagyunk, és ezt nem akarom elveszíteni… soha.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
